Cirill atya homíliája az itt olvasható:
Megállsz a pap előtt és ő hamut hint a homlokodra. Szavai kopogva hullnak legbensőbb énedbe: „Ember emlékezzél, hogy por vagy és visszatérsz a porba!”
Talán a homlokodról a kezedre is hull belőle és döbbenten nézed ezt a súlytalan pici porszemet.
Hamu!
Hallottál már kitörő vulkánokból aláhulló hamuesőről! Pompei kiásott romjai döbbenetes erővel tárják a látogató elé, hogyan lett holttá-hamuvá szinte pillanatok alatt az egész város a rázúduló hamuesőtől.
Hallottál már a háborús évek bombatámadásairól, láttál felvételeket róla, amikor a szirénák kiáltására a pincébe bújt emberek pillanatok alatt veszítették el otthonaikat.
Nem maradt más belőle, mint kormos kőhalmaz, üszkös gerendák füstje, por és hamu!
Csupán a kémények maradtak állva a romok között, mint szokatlan felkiáltó jelek: ember emlékezzél.
A hamu amivel a pap meghinti homlokod, annak a szentelt barkának a hamuja, amivel az előző év virágvasárnapján Megváltónkat köszöntöttük.
Akkor virágzó ág volt, most értéktelen semmiség.
De éppen szürkeségében nagy feladatot teljesít: az elmúlás követségében jár. Arra késztet, hogy tudd magadat is, dolgaidat is az elmúlás viszonylatában szemlélni.
Most ifjú és erős vagy, lehet, hogy munkába vagy játékba feledkezve élsz; lehet, hogy olykor nem tudsz mit kezdeni magaddal és belső feszültség gyötör!
A hamu zajtalanul homlokodra hull és megkérdezi: Valóban az a legfőbb érték, amit teszel?
Gyűjtöttél már csűrödbe olyat is, amely nem hull majd ki ujjaid közül, hanem átvezet a Mindenható elé? Figyelmeztet a hamu! Ezért találkozunk vele a szent negyven nap elején: ember emlékezzél...
Ám intése mégsem bénító! Sokkal inkább az örök élet minden áldozatot megérő nagy ajándékára hívja fel a figyelmet.
Ember emlékezzél, ezért térj meg és higgy az evangéliumnak!
Ugyanis a böjti idő végén már nem hamu vár, hanem a feltámadt Üdvözítő, aki ember volta önként vállat szenvedésein és halálán át jutott el az örök dicsőségbe.
Ember emlékezzél, azaz térj meg és higgy az evangélium jó hírének!
Talán a homlokodról a kezedre is hull belőle és döbbenten nézed ezt a súlytalan pici porszemet.
Hamu!
Hallottál már kitörő vulkánokból aláhulló hamuesőről! Pompei kiásott romjai döbbenetes erővel tárják a látogató elé, hogyan lett holttá-hamuvá szinte pillanatok alatt az egész város a rázúduló hamuesőtől.
Hallottál már a háborús évek bombatámadásairól, láttál felvételeket róla, amikor a szirénák kiáltására a pincébe bújt emberek pillanatok alatt veszítették el otthonaikat.
Nem maradt más belőle, mint kormos kőhalmaz, üszkös gerendák füstje, por és hamu!
Csupán a kémények maradtak állva a romok között, mint szokatlan felkiáltó jelek: ember emlékezzél.
A hamu amivel a pap meghinti homlokod, annak a szentelt barkának a hamuja, amivel az előző év virágvasárnapján Megváltónkat köszöntöttük.
Akkor virágzó ág volt, most értéktelen semmiség.
De éppen szürkeségében nagy feladatot teljesít: az elmúlás követségében jár. Arra késztet, hogy tudd magadat is, dolgaidat is az elmúlás viszonylatában szemlélni.
Most ifjú és erős vagy, lehet, hogy munkába vagy játékba feledkezve élsz; lehet, hogy olykor nem tudsz mit kezdeni magaddal és belső feszültség gyötör!
A hamu zajtalanul homlokodra hull és megkérdezi: Valóban az a legfőbb érték, amit teszel?
Gyűjtöttél már csűrödbe olyat is, amely nem hull majd ki ujjaid közül, hanem átvezet a Mindenható elé? Figyelmeztet a hamu! Ezért találkozunk vele a szent negyven nap elején: ember emlékezzél...
Ám intése mégsem bénító! Sokkal inkább az örök élet minden áldozatot megérő nagy ajándékára hívja fel a figyelmet.
Ember emlékezzél, ezért térj meg és higgy az evangéliumnak!
Ugyanis a böjti idő végén már nem hamu vár, hanem a feltámadt Üdvözítő, aki ember volta önként vállat szenvedésein és halálán át jutott el az örök dicsőségbe.
Ember emlékezzél, azaz térj meg és higgy az evangélium jó hírének!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése